A Szerintemezazegész című könyvről, pszichológusi szemmel

Köhler Kata írása

Jakabovics Tibor könyve 2021-ben jelent meg, de most, a járványhelyzet ötödik hullámának végén, talán a fellélegzés pillanatnyi szünetében, a látszólagos visszarendeződés állapotában nézünk rá, írunk róla, beszéljük meg. Most, egy újabb válság, krízis, egy háború kellős közepén, amelynek a hatása a pandémia keltette szorongáshoz hasonlóan kontrollálatlanul tört be mindannyiunk mindennapjaiba. Amikor a covid keltette hatásokat elemezzük, amelyekkel egyéni és családi, közösségi szinten is meg kellett, meg kell birkóznunk (és amely hatásokat még sokáig fogjuk magunkban hordozni), akkor annak a tanulságait útmutatásként felhasználhatjuk arra is, hogy tudatosabban és békésen felfegyverkezhessünk a háború közelségének pszichés kihívásával szemben.

Jakabovics Tibor könyve a főszereplő, a „mesélő” kislány, két testvére és a szülei életéből kiragadott pillanatokon keresztül mutatja be azokat a kihívásokat, amelyeket egy átlagos család megélt. Miközben nem hallgatja el a hiányokat, a veszteségeket, a konfliktusokat, az ellentéteket, azokat az erőket és lehetőségeket is felmutatja, amelyek túlélhetővé tették, tehették ezt az időszakot.

A „Szerintemezazegész” c. könyv mesélője egy hatéves kislány, akit a covid kiszakított az élet megszokott folyamatosságából, az életszakaszok közötti váltás, az oviból az iskolába való átmenet „rendes” menetéből. (A történetek néha nem is időrendbe követik ezt az átmenetet, mintha az emlékezet elkalandozna, mintha az idő összemosódna az időtlenség monoton ritmusában.) A kislány mindennapi, átlagos élményei, történései, érzései észrevétlen folynak össze a járvány miatti karanténban megélt extrém tapasztalásokkal, a krízisállapot egyedi és egyáltalán nem átlagos, „normális’ kihívásaival.

(Nagyon nehéz most nem azokra a gyerekekre asszociálni, akiket a háború minden folytonosságból kiszakít, akiknek az élete egyik napról a másikra változott szörnyűséggé, akiket a legfőbb gyermeki igénytől, a biztonságtól fosztottak meg.)

A kislány gondolatai gyakorta felnőtt nyelvbe ültetve szólalnak meg, viccesen vagy éppen meghökkentően, állandó éberségben tartva az olvasót, hogy kémlelje, figyelje, monitorozza, mennyire hihető egy kislány szájából hallani mindezeket. Talán nem is az a szándéka a szerzőnek, hogy elhitesse az olvasóval, hogy valódi kislány áll a képek mögött? Inkább szól a könyv a szülőkhöz, akiket érzékenyíteni szeretne a gyermeki élményvilág befogadására? Vagy egy közös élmény lehetőségét kínálja fel, hogy szülők- gyerekek együtt fejtsék meg a könyvet?

Sokféle gyermeki és emberi szorongás, félelem megjelenik a könyvben, az ijesztgetéstől, rémisztgetéstől az akár fóbia tárgyául szolgáló pókig, a sokaság nyomasztó bezártságán át a szeretet tárgyának féltéséig, a szülők összekapcsolódása miatt érzett gyermeki kimaradás félelméig. Mindezek között hangsúlyosan és folyamatosan van jelen a járvány kiváltotta szorongás: az óvatosságot követelő új viselkedésminták és a karanténhelyzet beszorultságából adódó újfajta konfliktusok hatása. Ahogyan egy gyerek számára elválaszthatatlanok a folyamatos fejlődés és az aktuális életszakasz adta élmények normális velejárói a krízis okozta történésektől, ugyanennyire felismerhetetlen lehet a szülők számára a saját és a gyermeke viselkedésében felfedezhető tünetek gyökere.

Beazonosíthatatlanná válik, hogy egy krízishelyzetben mi az, ami normális, és mi az, ami már segítséget követel. Mi az, ami önerőből gyógyulni fog és mi az, ami a krízis elmúltával is hatást gyakorol, aminek nehezítő, károsító következménye beavatkozást igényel majd.

A „pandemikának” a kislányra, és családjára gyakorolt vesztesége és nyeresége szintén elválaszthatatlanul folyik egymásba a történetekben, ahogyan azt sok család a valóságban is, a saját élethelyzetének függvényében, különböző arányokban megélhette. A könyv főszereplője számára a veszteséget leginkább a külső programok elmaradása, a feltöltődés lehetőségének korlátozottsága, a szociális élet beszűkülése, a barátok, játszótársak elmaradása okozza. A legmegterhelőbb számára a család érzelmi megterheltsége: a fokozódó feszültség (negatív érzelmek erőteljesebb jelenléte: szégyen, türelmetlenség, csalódás), a felnőttek félelmeinek, érzéseinek rejtettsége, a rettegés, a rossz álmok, az aggódás és a negatív érzelmek megnyugtatásául szolgáló eszközök elérhetetlensége. Ehhez adódik hozzá a vírus okozta félelem, a saját maga, a családtagok, nagyszülők, a környezet féltése a fertőzés megfogalmazhatatlan következményétől. A gyerekek, ahogyan a hatéves főhősünk is, idővel büntetésként élik meg a kezdeti szabadságot (nem kell korán kelni), mintha a rossz viselkedésük következménye lenne mindez, amit így azonban a jó viselkedés ígéretével be is lehetne szüntetni. A gyermeki vágy tárgya, hogy visszatérjen a normális élet, hogy ne kelljen mindenre vigyázni, hogy spontán lehessen élni, hogy lehessen nevetni, rohangálni, a szabadban játszani, hogy kellő figyelmet kaphasson mindenki.

A könyvben folyamatosan jelen van a karantén hozadéka is: új szerepek kipróbálása (apa főz, részt vesz szülőin), új lehetőségek kikísérletezése, a takarékosság, a zöld tudatosság, új módszerek, új eszközök elsajátítása, a bevált tapasztalatok mindennapokba való beemelése.

A könyv befejező fejezete erőforrás-feltérképezésül is szolgálhat: ennek a családnak az érzelmi biztonságot kifejező egyedi rítusa („ki szereti a kicsi lányt” mantrája), és az egybeolvadó, családot körbe ölelő szerető háló (esetleg: szeretetháló?), a közösséghez (kicsitől, a családtól a nagyig, a világmindenségig) való tartozás élményének megtartó ereje tudja ezt nyújtani.

A pandémia legtöbbünk számára egy paranormatív krízisállapotot jelentett (szemben a normatív, fejlődési krízissel, amely az élet velejárójaként, az életszakaszok átmenetében, a fejlődésből következően egy új egyensúlyi állapot kialakításához vezet). Nem lehetett felkészülni rá, váratlanul és kiszámíthatatlanul érkezett. A legalapvetőbb emberi szükséglet, a biztonság sérülékenységét hozta magával, és a karanténhelyzettel együtt alapvető változást követelt mindenkitől. A krízisállapotok új működésmódok kialakítását szorgalmazzák, a meglévő struktúrák átalakítását igénylik, esetleg új konfliktuskezelési-, problémamegoldási módokat eredményeznek. Kísérletezésre is lehetőséget teremthetnek, akár kreatív megoldások születéséhez is hozzájárulhatnak. Átmenetileg azonban bizonytalanságot és szorongást keltő hatása van, új életformához kell alkalmazkodni, miközben azt sem lehet tudni, hogy mennyi ideig ragadunk bele ebbe az átmenetinek megélt életkörülménybe. Az érzelmileg bizonytalan helyzettel való megküzdéshez általában mindenkinek van több-kevesebb hatékony eszköze, amelyek azonban a lezárások-bezárások miatt nagyon korlátozott mértékben voltak elérhetőek. Az egyik legalapvetőbb erőforrástól voltunk megvonva, a társas közeg támogató erejétől, sőt, pont azoktól kellett távol maradni, és esetleg még az egészségükért is aggódni, akik közelsége a legerősebb megtartó vagy éppen tehermentesítő erő. A mozgás, sportolási lehetőség, a szabadban való időtöltés, a természet közelsége is korlátozottan volt hozzáférhető, miközben folyamatosan kellett többféle, gyakran frusztráló tevékenységek, szerepek összehangolását megoldani. Akik számára a megváltozott élethelyzet még egzisztenciális bizonytalansággal is járt, vagy az egészségüket kellett félteni, azok extrém kihívásokkal birkóztak meg. A vírus kifürkészhetetlen terjedése és félelmet keltő hatása, az ellene kialakított protokollok betartásának kényszeres kontrollja a szorongásszint hullámzó emelkedését okozta. A folyamatos változásokhoz való alkalmazkodás, az állandó készenléti állapot az idegrendszert terhelte túl.

Mit tehetünk szülőként hasonlóan nehéz, váratlan helyzetekben, mi adhat támaszt magunknak és a gyerekeknek?

Minden extrém szorongató helyzetben a biztonság elvesztése a legmegrázóbb élmény. A szétesettség állapotát a kontrollálhatatlan események, érzések, viselkedéskésztetések idézik elő, amelyen való uralkodás, szabályozási lehetőség akadályba ütközik, reménytelennek tűnik. A reziliencia fogalma azt a lelki ellenállóképességet írja körül, amely szélsőséges körülmények hatása alatt is védelmet biztosít a saját biztonságérzetünk fenntartásában. Rugalmas lelki ellenállóképesség esetén mozgósítani tudjuk azokat a belső erőforrásainkat, amelyek segítségével könnyebben alkalmazkodunk nem mindennapi, hirtelen bekövetkező eseményekhez.

Amikor a saját gyerekeinknek szeretnénk minél nagyobb biztonságot nyújtani a bizonytalanság elviselése érdekében – akár azért, mert bár nem mutatják, de tudjuk, hogy a gyerekek minden porcikájukban hozzánk hasonlóan élik meg a biztonság törékenységét, akár azért, mert ennek látható tünetét is észleljük –, akkor először magunkat figyeljük meg. Magunkat monitorozzuk, és saját érzéseinket, testi észleléseinket tudatosítsuk. A saját félelmeinket azonosítsuk, az elérhető erőforrásainkat térképezzük fel, gondoljuk végig, hogy mivel tudjuk magunkat megnyugtatni. Vegyük sorra az életünk során a megküzdéseinkkor hasznosnak bizonyuló eszközöket, pörgessük végig, mikor mi segített, milyen tapasztalatunk van magunkról, milyen támogatást szoktunk kérni, kapni, és milyen kiaknázatlan lehetőségeink lennének még.

Milyen eszközökből meríthetünk? Bármiből, ami saját személyiségünk, életformánk, értékeink mentén eddig hozzáférhető volt, vagy amiről úgy gondoljuk, hogy jelen helyzetben új lehetőséget kínálhat.

Legtöbbünknek a támogató kapcsolat az, ami természetes létével észrevétlenül is jelen van és „végzi a dolgát”, a valahová tartozás biztonságát nyújtja. A bizalom, annak a tudása, hogy egy intim kapcsolatban a nehéz, kibírhatatlanul szorongató érzések is elviselhetőek. Amikor a másik meghallgatja és elfogadja azt, azzal érvényesíti, hitelesíti (validálja) az érzéseim jogosultságát s általa engem is. Ha nem ilyen megbízható a kapcsolatunk, vagy ha aktuálisan nincs ilyen támogató közösség körülöttünk, akkor annak a hiánya jelentősen felerősödhet egy krízishelyzetben, így sokkal érzékenyebbé válhatunk a magányosság élményére. Ha tehetünk érte, tudatosan keressünk valamilyen dimenzióban hozzánk hasonló helyzetben lévőket, akikkel akár csak egy-egy életesemény kapcsán, de átmenetileg összekapcsolódhatunk, és akik társasága elfogadó közeget nyújthat nekünk. (Pandémia idején a térbeli elérhetőség miatt fontosabbá válhattak pl. a szomszédkapcsolatok, a gyerekek számára könnyebben elérhető ovis és iskolatársak. A háborús helyzet egyéni megküzdésének egyik lehetősége, hogy szolidáris, önkéntes közösségek kapcsolódnak össze, amelyek „mellékkövetkezményként” rövidebb időre lelki támaszt is nyújtanak tagjaiknak.)

Egyéni világképünk egységessége, annak stabilitása, az, hogy egy válság mennyire képes ezt megkérdőjelezni, vagy mennyiben illeszthető valamiképpen azzal mégis össze; milyen értelmezés segítségével tudjuk az eltérő, ellentétes tapasztalatokat beilleszteni a saját világunkba, az a szétesettség megélésének mértékét is meghatározza. Az értelmetlen eseményekhez nem magyarázó okokat kell keresnünk, de megtalálhatjuk benne azokat a lehetőségeket, amellyel valamiképpen tompíthatjuk a károkat, megvédhetjük a védteleneket.

Amikor nincs kontrollunk egy terjedő vírus vagy a nagyhatalmi politika felett, akkor bármilyen kis területen is, de az egyéni kontroll lehetőségének a visszaszerzése óriási jelentőséggel bír. Ha a körülöttünk széteső világban bármilyen területen azt érezhetjük, hogy hatással, befolyással lehetünk a saját életünkre, esetleg még a környezetünkére is, akkor a saját világunk s általa talán a világ maga is összetarthatóvá válik. A karantén idején kitalált új hobbik, az elhanyagolt régi tevékenységek felélesztése, a felborult életünk bármilyen területén a rendszerességre tett kísérletek, az ukrán menekülteket segítő önkéntes munkák mind ezzel a hatással is bírhatnak. A konkrét célok kitűzése, azok strukturálása (pl. covid alatt a család napirendje, a látszólag felesleges szabályokhoz való ragaszkodás) keretet adnak a szétszóródással szemben. Az aktív cselekvés irányíthatóvá alakíthatja életünket, befolyásunk megélése kimozdíthat a tehetetlenség bénító fogságából. Az aktívitás bármely formája adhatja ezt az élményt, a kimozdulás, elmozdulás megtapasztalását.

Az aktív fizikai mozgás pedig, a sportolás, a tánc, a kirándulás, a test határainak megélése különösen jótékony hatású a hatóerő megéléséhez. Ezen túl pedig erőforrásként szolgál, a belső feszültséget szabályozza, feltöltődést biztosít. Hozzájárul az érzelmi önszabályozáshoz, ami az öngondoskodás, önmegnyugtatás fontos eleme.

Az érzelemszabályozás központi kérdéssé válik minden szokatlan, főleg nehéz, stresszes helyzetben. Nem sok lehetőség adódik ennek fejlesztésére, tanulására, mert sajnos jelentéktelen helyet kap mind az oktatásban, mind a nevelésben.

Minden erőforrásul szolgáló tevékenység bírhat érzelemszabályozó funkcióval, az aktív mozgáson kívül a természet közelsége, a zene hallgatása és művelése, az olvasás, írás, az alkotás, filmnézés, az új tevékenységek kipróbálása, a meglévő hobbiknak való időszentelés, kisállataink társasága, a pihentető alvás, meditálás, a jóga vagy egyéb testtudati munkák, relaxációs technikák, a társasággal megélt közös élmények…

Gyerekeink szempontjából talán a legfontosabb, hogy először mindezt magunk számára próbáljuk biztosítani, önmagunk megnyugtatását követően, érzelmileg kiegyensúlyozott állapotunkból tudjuk az ő szorongásukat elviselni, kibírni és így az ő érzelmi állapotuk lenyugtatásában főszerepet vállalni. Akkor tudjuk könnyebben elviselni a természetesen jelenlévő feszültséget gyerekünkben, ha mi magunk nem leszünk ettől túlzottan feszültek. Persze ezt nagyon nehéz a mindennapokban mindig jól csinálni, legyünk elnézőek magunkkal szemben is, és ne várjuk el magunktól sem, hogy szorongató helyzetben mindig szuper szülőként megértőek, türelmesek és a legjobb megoldást megtalálók legyünk. Sőt, ha feszültség lesz a családban, arra tekintsünk természetesen, és tudjuk, hogy a lehető legjobb, hogy biztonságos közegben élhetjük meg a nehéz összetűzéseket. Hogy nem elkerülni kell a konfliktusokat, mert ezek is az élet szerves részei, hanem „használjuk” őket bátran, hiszen általuk pont arra tudunk mintát nyújtani, hogy néha kevésbé, máskor egészen jól, de megnyugtatóan megoldhatók lehetnek a nézeteltérések.

Jakabovics Tibor könyvében számtalan ötletet találhatunk arra, hogy gyerekeknek milyen módon segíthetünk elviselni az ismeretlen, kiszámíthatatlan helyzeteket: a számukra legtermészetesebb eszközökkel, a játékkal, fantáziával, a természettel való találkozás minden formájával, a felnőttekkel való intim kapcsolat elérhetőségével és erejével, mozgással, sok-sok humorral, és mesével. Akár a „Szerintemezazegész” közös olvasásával, megbeszélésével vagy a gyönyörű illusztrációk által inspirálva közös rajzolással, játékkal.



(2022. március)